A kommunikáció fogalma

A kommunikáció az emberi társadalom egyik legfontosabb jelenség. Sokak szerint a nyelv volt az, aminek segítségével az ember kiemelkedett az állatvilágból, képessé vált együttműködésre, a külvilág legyőzésére. A kommunikációmódját a korábbi nemzedékektől tanuljuk. Azt, hogy ki, és hogyan, milyen szinten képes kommunikálni azt az egyén korábbi tapasztalatai határozzák meg. Buda Béla idézi Wiemant és Gilest, akik egyenesen kommunikációs kompetenciáról beszélnek, ezen a társas kapcsolatok zökkenő mentes lebonyolításához szükséges tudások és készségek készletét értik.

A kommunikáció információcser az adó és a vevő között. A kommunikáció egy dinamikus kölcsönös folyamat. Az adó, vagy kommunikátor kezdeményezi kommunikációt, így ő lesz a kommunikáció forrása. Ő kódolja az üzenetet, amely a csatornán keresztüljut el a vevőhöz. A vevő vagy befogadó dekódolja az üzenetet Amennyiben válaszol, a vevőből adó lesz, és a folyamat kezdődik elölről.(Forgas, 1989, Csepeli, 1997)

Az emberi kommunikációra  a Palo Altoi kommunikációkutató iskola (Watzlavik, Bateson, Janis és munkatársaik) szerint két dolog jellemző. Az egyik az, hogy a kommunikáció az emberi élet szükségszerű velejárója. Nem lehet nem kommunikálni. Az ember bármit tesz, annak kommunikációs jelentősége lesz a többi ember számára.  A másik az, hogy a kommunikáció mindig két szintű folyamat, mindig van egy tartami és egy viszony meghatározó szintje. A tartalmi szint jelenti azt, amiről, szó van, amiről a kommunikáció szól. A viszony meghatározó szint a kommunikáló felek egymáshoz való viszonyát fejezi ki.(Buda, 199?)

Ha kommunikációról beszélünk, fontos a metakommunikáció fogalmát tisztázni. A metakommunikációt sokan a nem verbális kommunikációval azonosítják, ez azonban durva leegyszerűsítése a metakommunikáció fogalmának. A metakommunikáció, kommunikáción túli kommunikációt jelent. A kommunikációról, a kommunikáló felek egymás közötti kapcsolatáról, arról, ahogy a közlés tartalmához viszonyulnak, nyújt információt. Mennyire tartja igaznak, vagy nem igaznak, fontosnak, vagy jelentéktelennek azt, amiről beszél. Kifejezi a közlő viszonyát a kommunikációs helyzethez is. Hogyan érzi magát a közlő az adott kommunikációs helyzetben, milyen társadalmi szükségszerűségek, szerepviszonylatok befolyásolják azt, ezekről mit gondol a közlő. A metakommunikáció általában indirekt, nem szándékos, „tudattalan”, ezért az esetek többségébe a nem verbális csatornák hordozzák. A metakommunikáció hűen tükrözi a közlő belső állapotát. A metakommunikatív jelzéseket nagyon nehéz, talán nem is lehet szándékosan meghamisítani. Ezért van az, hogyha a szándékos kommunikáció és a metakommunikáció ellentmondásba van egymással, akkor sokkal inkább a metakommunikációs jelzéseket fogadja el a befogadó igaznak. (Csepeli, 1997, Buda, 199?, Forgas, 1989.)